Nagyék Pincéje

Nagyék pincéje

(Történet)

 

A név azért fontos, mert „gyökerei” vannak, mint a szőlőnek.

Tamás Jenő és Tamás Ervin, egy számomra „alapműnek” számító könyvükben „A TŐKÉTŐL A POHÁRIG” a szőlő gyökérzetéről a következőket írják:

„A szőlő hatalmas gyökérrendszert fejleszt ki, amelyet több célra is használ. Szolgál a tőke szilárd lehorgonyzásához, a víz és tápanyag felvételéhez, illetőleg a tápanyag tárolásához. Talpgyökereivel gyakran 5-10 m-re, helyenként 15-20 15-20 m-re is lehatol, hogy megkeresse a talajvizet és a tápanyagot.“

Én is szeretnék 10-20 m mélyre (10-20 évre visszanyúlni) „lehatolni”, hogy elmondjam hogyan lettem „vincellér” a Ság hegyen.

Falun születtem, Ostffyasszonyfán, (Petőfi is időzött itt) ami a Ság hegytől kb. 15 km-re fekszik. Nagyszüleimnek, az apainak Ostffyasszonyfán, az anyainak a szomszédos Csöngén (Weöres Sándor faluja) természetesen volt szőlőhegyük.

Itt annak idején gyerekként elsősorban a szüretet vártuk. Volt finom kalács, szőlő, must és hihetetlen vidámság. Volt egy szalma kunyhó, ahova a vihar elől behúzódhattunk, lehetett egy kicsit szunyókálni is. Ez olyan Fekete István „Tüskevár”-i képet vizionál bennem.

A bor, ami az itteni szüretek után készült, a mai fogalmaink szerint kis jóindulattal egy „sillerbor” lehetett. Direkt termő fajtákból készült, ezeket csak rézgáliccal permetezték. Felénk a fehér és piros delaware, valamint a szlanka voltak a „járatos” fajták.

Ostffyasszonyfán a nagypapáéknál komoly kártyacsaták voltak a hosszú téli estéken. A mi családunk „lutheránus” volt ugyan, de Hatth András bácsi a katolikus plébános, a szembe szomszédos plébániáról állandó vendég volt az ulti partikon. Természetesen a konyhában „vágni” lehetett a füstöt és közben a bor is fogyott. Amikor már elmúltam tíz éves, én is kaptam néha egy fél pohár bort, pláne, ha nyerésben volt apa vagy a nagypapa.

Az 50-es évek közepén apám vett egy területet a Badacsony hegyen, Badacsonytomaj felett a temetőnél. Megdolgozták (megforgatták), a nagy bazaltkövekből támfal készült, és betelepítették szőlővel. Ahogy emlékszem 450nöl volt a szőlő.

Vas megyéből ezt nehéz lett volna művelni, így apám egy helybeli családdal (Zabó család) megegyezett a művelésről. Nyaranta néhány hétvégén leutaztunk vonattal, vagy apámmal lementünk motorral. Nem igazán lelkesedtem a szőlőért, inkább fürödtem volna a Balatonban.

Többször tervezte a család, hogy a kitermelt és megmaradt kőből egy kis „prés-házat” épít. Erre azonban sosem került sor. Többször voltunk viszont a 60-as évek elején Badacsonytomajon szobát bérelve, vagy a szőlőben sátorozva. Ezek nagyszerűek voltak. Hajnalban a bazalt bánya csilléinek nyikorgására ébredtünk. Akkor még működött a hegyen a bánya, illetve a tóparton a kőtörő.

A szüret minden évben úgy történt, hogy a szőlőt zsákvászonnal levarrt nagy kosarakban feladta apám és a keresztapám (aki forgalmista volt az offai vasútállomáson) vasúton Celldömölkre, és otthon feldolgozták. Az otthoni ház pincéjében voltak a hordók és forrt a must, ill. készült a „Badacsonyi bor”. Ezek a hordó mid a mai napig megvannak a „Nagyék pincéjében”, mint féltett családi örökség.

A hátsó szomszédunknak a Ság hegyen volt szőlője, de ő is odahaza a pincében tartotta a bort. Vasárnaponként apám és Dezső bácsi a szomszéd, mindig „megbeszélték” Karcsi te hány liter viszel fel? Én kettőt. És te Dezső? Én is ennyit Karcsi.

A 60-as évek közepén a család eladta a tomaji szőlőt és a Ság hegyen vett helyette szőlőbirtokot, a hegy dél-keleti részén. De nem akármilyen helyen volt ám ez a birtok. A Ság hegy akkoriban leghíresebb birtokából, a Szakály Dezső bácsi féle un. „ürge pincés” birtokából vett meg apám egy 300nöl-es darabot. Az „ürge pince” arról volt országosan ismert, hogy híres emberek fordultak meg benne. Volt két „ürge kancsó”, egy kisebb a hölgyeknek és egy nagyobb az uraknak. Csak az nyert bebocsátást a gazdától a pincébe, „akinek joga volt”.

Joga pedig csak annak volt, aki kiitta az „ürgét”, az beléphetett a picébe, leülhetett, ehetett, ihatott. Aki egy húzásra kiitta az  „ürgét”, az a falon lévő szívbe (a gazda szívébe) pirossal írhatta be a nevét, aki gyenge volt, két húzásra, az feketével írt (a vasutas háromra, aki négyre, annak még a vasutas sem köszönt  vissza).

A Budapesti Műszaki Egyetem ötödéves hallgatójaként, mint senior, volt szerencsém az 1974/75-ös tanév késő őszén az első éves kollégista csoportommal Szakály Dezső bácsinál „vendégeskedni”. Az ifjú „titánok” mind kiitták az „ürgét”. Tudván, hogy ez hogyan végződik majd, egy vastag hosszú kötelet vittünk magunkkal, ugyanis az akkori Ság hegyi Turista házban szálltunk meg, ami a szőlők közötti gyalogösvényen kb. 7-800 m-re volt a pincétől. Úgy mentünk (bugdácsolt a csapat) vissza, hogy én fogtam a kötél elejét, ismervén az utat, a csapat kapaszkodott a kötélbe, a végén is volt egy-két ügyeletes józan, akik nem engedték kidőlni a sorból a fiúkat. Nagy élmény volt, nekik különösen, az egyetemi „Ballagó Újság” is emléket állított anno neki.

A Ság hegyi szőlő művelése már közvetlenül is érintett, mint jó erőben levő gimnazistát, nyári zöld-munka, őszi beásás, otthon borfejtés, hordó mosás.

A 70-es évek elején a család vásárolt egy telket Gyenesdiáson, ahol hamarosan építkezni kezdtünk. Így a Ság hegyi szőlő birtok is eladásra került, de a borászati felszerelés megmaradt. (hordók, prés) Természetesen Gyenesdiáson, a telken a 70-es évek végén, mint ifjú házas, szőlőt telepítettünk, irsay olivért, cserszegi fűszerest és traminit.

A saját termés kevés volt eleinte, így Alső-Páhokon vettünk még hozzá egy kis szőlőt. Az  „Első Szüret”-ből lett 80 l must. A gyenesi ház alatt természetesen volt pince, ahova letelepítettük a család borászati eszközeit.

Elkezdtem tanulni a szőlőművelést és a borászkodást a klasszikusnak számító Prohászka Ferenc „Szőlő és bor” című könyvéből. Nem volt könnyű, de mindig igyekeztem szőlő és bortermelőkkel kapcsolatot tartani. Sokat tanultam tőlük folyamatosan és a tanulás sosem ér véget.

A bornak megvan az a varázslatos ereje, hogy barátságok is szövődjenek ennek kapcsán. Gyenesdiáson a 80-as évek végén a szemben levő házban egy német család nyaralt. Dani fiúnk akkor olyan 3 év körüli volt, a német család kislánya 2 év körüli. Az utcán ment a játék szülői felügyelettel, csendes kis utca mind a mai napig. A játék később már nálunk a kertben folytatódott, mert volt homokozó, a szülők pedig természetesen megkóstolták a „Diási Irsay”-t.

A borászkodás természetesen folytatódott, ahogy a barátkozás is, mindkettő tart a mai napig. Azóta a „hercegnő” Tina 29 éves, Dani pedig 30 lett.

A gyenesdiási szőlőt felváltotta egy Ság hegyi birtok, majd 5 év után a mostani végleges területek. Itt már tudatos telepítési terv szerint kerültek felújításra és újra telepítésre a megvásárolt szőlőbirtokok. 1993-ban volt az első.

Ehhez a területhez tartozott egy takaros kis ház is, de sajnos pincéje nem volt. A következő év tavaszán pinceépítésbe kezdtünk a ház mögött. Ennek azonban jó néhány sor szőlő is áldozatul esett. Egy barátom, aki a kitermelt föld fuvarjait intézte, megjegyezte a 4,5 m hosszú pincére, hogy bizony ez kicsi lesz. Őszre elkészült, és még a szüret előtt Gyenesdiásról hazaköltöztettük a kis borászatunkat.

1996-ban, majd 1998-ban újabb birtok-vásárlások történtek.(a szomszédos területek voltak ezek). 2000. évre tényleg kicsinek bizonyult a pince, így a legutoljára vásárolt „elvadult” nagy területre (1000nöl) egy ismerős építész tervezővel boltíves pincét, előkészítő/feldolgozó helyiséget és egy szobácskát gádorral, terveztettem. Az engedélyeztetés elég hosszan tartott, így a boltíves pince 2002. késő őszre készült el, 2003-ban költöztünk át a kicsinek bizonyult pincéből az új boltíves pincébe, amely már nem kicsi, mert 12 m hosszú.

Az anyagi lehetőségek és a szabadságom napjainak végessége miatt az előkészítő/feldolgozó 2004-ben, a szobácska a gádorral, (én tornácnak nevezem) 2006-ban készültek el. A külső pucolás, tereprendezés pedig 2007-ben volt.

Ezek az előzmények alapozták meg a „Nagyék pincéje” kézműves borászatot. Az elmúlt 20 évben a folyamatos fejlesztésekkel mindvégig csak a minőség szem előtt tartásával dolgoztunk és dolgozunk. Számunkra mindig is csak a minőség volt a mérvadó, a mennyiséggel szemben. Minden év augusztus végén még úgynevezett fürtválogatást is végzünk a minőségi bor elérése érdekében.

Borainkról külön fejezetben is szó lesz még.